Sziasztok! Döntésre jutottam... Úgy gondoltam, a 2. könyvet újraírom tehát most meghoztam az új prológust. Remélem elnyeri a tetszéseteket! Ha tetszett írj kommentet és megígérem, próbálok majd minél hamarabb válaszolni! Puszi, K. :)
Olivia Shelley
2011. július 30. - Szombat
New York
A rémálmok nem múltak el. Újra meg újra egy feketébe öltözött férfi jelent meg előttem. Egy olyan férfi arca, akitől még ránézésre is megijedne az ember. Egy ijesztő férfi egy olyan szobában, ahol egy könyvespolcon, 3 széken és egy óriási íróasztalon kívül nincs semmi.
– Na, hogy haladsz a tervvel? – kérdezte tőlem. Én az egyik székben ülve vártam reakcióját.
– Egész jól, Max. Már csak az utolsó lépés hiányzik – mondtam és megkerültem az asztalt, hogy Max-el szemben az asztalra támaszkodhassak.
– És mi volna az utolsó lépés? – kérdésére halk kacaj hagyta el a számat. Megfontoltan arra a döntésre jutottam, hogy szép lassan közeledve hozzá talán végigcsinálhatom az utolsó lépésem.
– Te lennél az, drága! – az egyik kezem felemeltem s a nyakához közelítettem.
Ő próbált ellenkezni velem, de túl erős voltam ahhoz, hogy bármit is csinálhasson velem. A méreg már a szervezetébe jutott és perceken belül hatni is fog, csak addig kell kibírnom. Utána elmehetek és élhetem a saját életemet.
Max teste élettelenül a székre roskadt. Elengedtem a kezemmel és diadalittasan, jó mélyeket sóhajtozta nyugtáztam, hogy már nem kell semmitől sem félnem. Már minden a leges legnagyobb rendben. A piszkos munkát elintéztem és már jöhet a móka és a szórakozás.
A torkomat belül mintha ki akarták volna kaparni. A levegő alig jutott be a tüdőmbe. Fuldokoltam. Úgy éreztem, mintha vízbe fulladtam volna. A levegő körülöttem hideg volt és már-már vacogtam. Éreztem ahogy egy kéz a nyakamat szorítja. Kapálózni kezdtem, de hiába. Pánikba estem.
– Minden rendben, hercegnő! Most találkozhat a szeretteivel! – Egy ismeretlen férfi hangja zavart fel hosszú ideig tartó szendergésemből.
Kétségbeesetten kapálóztam, de hiába. Semmi esélyem nem volt. Aztán eszembe jutott az álmom. Valami furcsa, csiklandozó érzés bizsergette meg az egész testemet. Nem éreztem többé a szorítást. Nem fuldokoltam és nem is kellett félnem, hogy valami bajom lesz. Egyszerűen mintha erősebb lettem volna bárkinél és bárminél.
Szép lassan felemelkedtem az ágyból és elnéztem ahogy az idegen halálra rémülve nem tudott mit csinálni. Megijedt a hirtelen jött erőmtől, akárcsak én, de nem értem rá ezzel foglalkozni. Csak gondolnom kellett valamire és az a valami jelen esetben be is következett. Az idegen férfi élettelenül zuhant a padlóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése