2. könyv - Első fejezet: Az ismeretlen idegen

Meghoztam a legújabb részt is. Remélem tetszeni fog majd, puszi: K. :)

U.I.: a prológusban kijavítottam egy-két dolgot, mert visszaolvasva elég értelmetlennek tűnt pl az is, hogy 2 különböző nevet említettem holott csak egyet akartam. :)

Olivia Shelley

2011. július 30. - Szombat

New York

 A férfi teste egy rongybabára emlékeztetett miközben az ágyam mellett feküdt. Ránézésre úgy tűnt, mintha békésen aludna. Mintha egy mély álomba szenderült volna holott én tudom, hogy ezt én tettem vele. Tudom, hogy olyant tettem, amitől később lelkiismeret furdalásom lesz, de jelen pillanatban nem voltam képes semmi mást csinálni, mint zihálni és emésztgetni az előbb történteket.
 Percek, de talán órák múlhattak el, mire a szobámon kívül lépések zaja riasztott fel. Rá kellett eszmélnem, hogy talán nem vagyok egyedül és mire ez tudatosodott bennem már egy tágas helyen voltam, amiben különböző ruhák lógtak le. Ez kapóra jött számomra hiszen eltakart valamilyen szinten a külvilágtól. Az ajtó kinyitódott és egy férfi körvonalait láttam kirajzolódni a félhomályban. Felkapcsolta a világítást és mikor észrevette, hogy eltűntem az ágyról gyorsan odarohant és észrevette a halott férfit is.
  –  Olivia?! – nevem a szájából kicsit kérdésként és kijelentésként hatott. A hang, amely a nevemen szólított ismerősnek hatott. Tudnom kellene, hogy nem fog bántani, hiszen ezt már ezerszer megtehette volna. Én mégis csöndben maradok. Nem mozgok, levegőt is nagyon halkan veszek. Nem akarom, hogy tudja, hol vagyok. – Merre vagy? Minden rendben?
 A könnyeim kezdtek előtörni. Szép lassan követte az egyik a másikat míg sok részük a nyakamon is keresztülvágtázott. A kezeim reszketegen a szám elé emelem, hogy még véletlenül se jöjjenek ki hangok. Az előbb történtekből semmire sem akartam emlékezni. Mindent el akartam felejteni.
 Samuel lépései egyre közelebb hallottam mígnem a körülöttem lévő teret világosság töltötte be. Sam óvatosan kiemelt. Még csak nem is erőlködött azzal, hogy lefogjon. Túlságosan gyengén tiltakoztam ellene. Elgyengülten és megrémülten.
  –  Mi történt, Olivia? – Kérdezte s közben óvatosan csitítgatni próbált.
  –  Meg... meg... akart ölni... – az igazság mázsás súlyként telepszik a vállamra miközben azon töprengek, mit is fogok kezdeni és hogy miért történt meg ez az egész. Ki akarna engem megölni? Ki akarja a halálomat? Hogy érthette, hogy találkozhatok a szeretteimmel? – Mit csináltál a családommal?
  –  Semmit sem, esküszöm! – Hadarta, de én egy percig sem hittem neki.
  –  Hazudsz!
  –  Ha azt hiszed, neked mindig igazad van, nagyon is tévedsz! A családod egyenlőre biztonságban vannak egészen addig, amíg csak kell! – Hanghordozása megdöbbentett és ráeszméltem, mi is a szerepe neki.
  –  Te voltál az aki elátkoztad őket! Hogy hihetnék neked?! – Nem tudtam magam túltenni azon a tényen, hogy talán még mindig az uralma alatt állnak a szeretteim. – Azt mondtad, hogy mindenkit elátkozol! Akkor én mért vagyok itt?
  –  Azért, mert én így akarom!
 Perceken keresztül emésztgettük a dolgokat. Amiket egymás fejéhez vágtunk elég súlyosak voltak és ezzel mind a ketten tisztában vagyunk. Mindezek mellett, azt mondta, hogy biztonságban vannak és jelenleg nincs más, aminek hihetnék. Nincs bizonyítékom rá, hogy ne úgy legyen, ahogy ő azt állítja.
  –  Nézd, sajnálom. Csak ez az egész olyan hirtelen jött és... az előbb meg valaki... szóval még...
  –  Felejtsük el, rendben? – Mielőtt még magamhoz térhettem volna felállt az ágyról és kiment a szobámból. Egyedül maradtam a halott férfi társaságában.
 Nem akartam ebben a szobában maradni tovább így követtem Sam-et. Válaszokat szerettem volna. Több száz kérdésem volt és egy kérdésre sem tudtam a választ. Kíváncsiságom, mint mindig felülkerekedett rajtam.

Samuel Perry

2011. július 30. - Szombat

New York

 Az évek alatt, miközben bújtattam őt és folyton költözködnöm kellett, még egyszer sem tűnődtem el azon, hogy mi lesz, ha majd felébred. Mit fog tenni vagy hogyan fogja elfogadni a helyzetét. Sosem hittem volna, hogy valaki megtaláljon minket. Mindig is óvatos voltam. Sosem hagytam, hogy kövessenek és még sosem próbálták meg megölni Oliviát. Jóllehet, hogy az idők változnak. 

 Idegesen pakolom össze a ruháimat és az olyan dolgokat, amikre később is szükségem lehet. Összekapkodom a nadrágjaimat és beledobom az utazótáskába. Napszemüvegemet leveszem a polcról és a táska mellé rakom. Amikor a szekrényhez mennék kopogtatást hallok az ajtón.

  –  Gyere be! – Mondom egy kicsit hangosabban és hallom ahogy Olivia léptei megállnak nem messze tőlem. 

  –  Mi történ addig, amíg én aludtam? – Kérdése meglepett kissé, de szerencsére sikerült egy épkézláb válasszal előállnom.

  –  Sok minden hercegnő, hol kezdjem?

  –  Mondjuk a legelején. Miután elaludtam és a családom megátkoztad, mi történ? Mért költözködtél állandóan? 

  –  Honnan veszed ezt? 

  –  Az nem fontos csak válaszolj a kérdésre! 

 Olivia nem adott túl sok lehetőséget nekem ezért a lehető legóvatosabban fogalmaztam. Elmondtam, hogy valaki vadászik rá, hogy veszélyben van és hogy ennél többet én sem tudok. Nem akart hinni nekem, nem hibáztatom érte. Tulajdonképpen éppen elég meglepetés volt részéről, hogy bocsánatot kért kirohanásáért. 

  –  A családod nem úgy átkoztam meg ahogy azt te gondolod, legyen ennyi elég. Biztonságban vannak és ha ennek az egésznek vége, láthatod őket. De most, inkább ülj le valahol, ha nem tudsz segíteni. Éppen elég dolgunk lesz – lehet kissé gorombának tűntem, de ez így helyes. 

 Látom rajta, hogy nem tud mit kezdeni. Mérlegeli az esélyeit, amiből lássuk be, nem túl sok maradt, de nekem most azon kéne törnöm a fejem, hogy hova mehetnénk. Talán elutazhatnák Új-Mexikóba vagy Európába egy eldugott kis országba, ahol senki sem talál ránk. Talán egy új világot kéne alkotnom vagy valami. Elmenekülhetnénk, de ez lenne a legegyszerűbb választás. Fel kéne kutatnom azt, aki üldözi a hercegnőt. Meg kéne találnom és meg kéne ölnöm csak sajnos az a gond, hogy mindez csak a mesékben létezik. 

Olivia Shelley

2011. július 31. - Vasárnap

New York

 Samuel beültetett tegnap egy fémdobozba, amit állítása szerint autónak hívnak. Először nem akartam menni, de túl gyenge voltam és mire megszólalhattam volna már az egyik ülésen ültem bekötözve valami biztonsági övvel. Nem tudtam kiszabadulni sem. 

  –  Ezt azért nem kellett volna! 

  –  A te érdekedben csinálom ezt az egészet úgyhogy inkább ne próbálj meg kiszabadulni. Hasztalan próbálkozás lenne! – már a hangneme is sértő volt, nem hagyhattam annyiban. 

  –  Mégis mit képzelsz magadról? Csak úgy idekötözhetsz és azt várod tőlem, hogy hagyjam magam? 

  –  Igen! – csattant rám. Mostanában igen sok hangulatingadozása van, meg kell hagyni. 

 A kis vitánk után nem tudtam miképpen folytathatnánk a beszélgetést. Őszintén nem is akartam vele lenni, de a tegnapi után kicsit megijedtem és nem akartam, hogy csak úgy a sorsomra hagyjon. Meglehet, nem ő a világ legtökéletesebb embere (hiszen még csak nem is ember!), de megvan rá az esély, hogyha ő nem lenne, én már rég nem élnék. 

 Az autóban lévő gombokkal ütöm el az időt. Végignyomkodok mindent. Samuel próbál leállítani, de én akkor is kíváncsi vagyok. Egy ideig még leköt ez a kis szórakozás, de egyik percről a másikra különböző képek jönnek elém. 

 A hideg és érces kőpadló a lábamat is felhorzsolják mire ki tudok jutni Max szobájából. Szerencsére az őrök még nem sejtik, hogy mi is történt bent és nem tudják ki volt az, aki bement a szobába. Köpenyem eltakarta az arcom és épphogy kiláttam alóla. Vigyáznom kellett, hova lépek és merre fordulok, de a végén sikerült véghezvinnem a tervemet. 

 Egyik kanyar után jött a másik mire épen és egészségesen kijutottam a várból. Egy eldugott kis zug volt a kivezető ajtó, de nekem ez éppen megfelelt. Biztos voltam benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ismeri ezt az utat. 

 Egy kis ösvényre tévedtem ami a hatalmas erdőben egy kis folyóhoz vezetett. Csendes hely volt, de most mégis azt súgta valami, hogy el kéne kerülnöm. Nem vett rá a lélek, hogy másik utat keressek ezért gyorsan a víz partjához siettem és ittam egy-két kortyot belőle. 

  –  Nézd csak ki van itt! – Ismerős hang szólalt meg a hátam mögött. – Hát te mi járatban vagy erre királynő? 

  –  Csak erre jártam és megszomjaztam, gondoltam iszok egy kicsit – mondtam. 

  –  Nem versz át engem. Tudom, mit tettél! 

  –  Na ugyan, mit? – kérdeztem.

 Kérdésemre nem válaszolt csak közelebb lépett hozzám és megsimogatta az arcom. Halványan elmosolyodott és mélyen a szemembe nézett. 

  –  Te menekülsz és búvóhelyre van szükséged... én megadhatom ezt neked egy dologért cserébe! 

 Pimasz mosoly ült ki az arcára és élvezte a helyzetet. Tudta, hogy nem véletlen vagyok ott. Tudta, hogy védelemre lenne szükségem. Mindent tudott rólam. 

  –  Tudod, hogy azt nem tehetem! Tudod, hogy mindennek hatalmas ára van, amiért meg kell fizetni. Ha adok, valamit elveszek. Ha adnak, akkor tőlem vesznek el valamit! – nem szólalt meg. Hagyta hogy végiggondoljam az egészet. Hagyta, hogy mérlegeljek. 

 Nem tudtam ellenállni neki. Nem tudtam nemet mondani az ajánlatára. Mindent újra akartam kezdeni. Mindent tiszta lappal szerettem volna kezdeni. Mindent. És ha ez a szerelmem elvesztésébe is kerül, akkor hajlandó lennék megfizetni az árát. Bármit megtennék az életemért és a pozíciómért. 

  –  Helyesen döntöttél királynő! Most gyere velem és megbeszélhetjük a részleteket...

 Torkomban dobog a szívem. Halál félelem fogott el. Mi lehetett az előző álom? Miért voltam én valakinek a helyében? Miért hívtak királynőnek és mért áldoztam fel a szerelmem? Miért áldoztam fel azt és vajon megérte-e?