Epilógus

 Itt van az utolsó része az első könyvnek. A következő rész ma/holnap délután vagy max este várható esetleg kedden. Ez még a jövő zenéje. Miután elkezdődik rendesen a suli, valószínűleg csak heti rendszerességgel tudok részeket hozni. De most remélem kíváncsivá teszlek titeket a folytatással. Katherine. 

Olivia Shelley

1511. július 31. - Kedd

 Az álmok egymás után jöttek hívatlanul. Olyan dolgokat láttam, amit elképzelni sem lehetett. Hatalmas házak magasodtak fölém és én elveszettnek hittem magam ugyanis ezek a házak, nem olyanok voltak, mint az én szeretett Múriámban. Ezek a házak az égig értek és az ember úgy érezhette magát, hogy ő csak egy pont a nagy világban - ami igaz is. 

 A levegőt valami furcsa szag lengte körül. Nem tudtam eldönteni, mi lehet az. Csak álltam az emberek sokaságában. Olyan voltam, mint egy szellem. Sokan nekem jöttek, de át is mentek rajtam, ami olykor már csiklandozott is. Az öltözködés is más volt. Nem tudtam elképzelni, hogy a nők is olyan ruhadarabban járnak, mint a férfiak - vagy legalábbis hasonlóban. 

 Mozdulni akartam. Elmenni erről a helyről vissza gyönyörű hazámba. Hallani akartam a madarakat, látni akartam az erdő legmagasabb fáját, ahogy fölém magasodik. Szerettem volna hosszú sétákat tenni Jasmin-el, aki mindig is megértett, támogatott és jó tanácsokkal látott el és aki mindig segített mindenben. Hallani szeretném a szeretteim hangját. Át szeretném ölelni őket és magamhoz szeretném szorítani. 

 A kép, amit láttam szertefoszlott s halovány füst gomolygott körülöttem. Sötétségben lebegtem és vártam, mi lesz ennek az egésznek a vége. A varázslót láttam egy idegen szobában. Minden új volt, de csak két személy maradt ugyanolyan: én és Samuel. Arra az estére gondoltam, amikor elkapott, de gyorsan el is terelődött a figyelmem miután hallottam, amit nekem suttogott. 

   –  Nem akartam neked rosszat. Nem akartalak ebbe keverni, kérlek higgy nekem! – A szeme kiszáradtnak tűnt s ebből arra mertem következtetni, hogy sírt.  – De amit megtudok tenni érted, megteszem. 

 Megsimogatta az arcomat. Éreztem, mit érez. Éreztem, hogy az arcomhoz ér és egy könnycsepp gördült le az arcomon, de nem tudtam megmozdulni sem mivel még a saját testemnek sem voltam a maga ura. Próbáltam valahogy újra "én" lenni, de folyton kilökött a testem. Mintha egy kulcsra zárt ajtón próbálkoznék bemenni. 

* * *

 Az eseményeket a következő években, évtizedekben és évszázadokban csak külső szemlélőként tudtam követni. Mintha csak egy szellem lettem volna; nem érinthetek meg senkit és ők sem érinthetnek meg, nem láthatnak meg és nem hallhatnak. Tárgyakat sem tudtam mozgatni. Egyedül voltam és magányos s csak az vigasztalt, hogy legalább láthatom és hallhatom mindazt, ami körülöttem zajlik. 

 Olykor, mikor eszembe jutott valamelyik szerettem, egy-két könnycsepp gördült le az arcomon. Nem tudtam, mi lett velük, nem tudtam, valóban elérte-e őket a varázslat. Azt viszont éreztem, hogy semmi bajuk sincsen. 

 Azt a személy, aki egész idő alatt vigyázott rám, már úgy ismertem, mintha egész életemben vele éltem volna. Hiszen vele élek és még csak tenni sem tudok ellene! Szomorúan lesütöttem a szemem és a régi életemre gondoltam. Szerettem volna visszakapni azt, ami elveszett. 

Samuel Perry

2009. március 22. - Vasárnap 

New York

 Három dolog van az életemben, ami ugyanolyan maradt, mint volt: az erőm, a pozícióm és Olivia. Hosszas próbálkozás után már kezdtem feladni a reményt, hogy egyszer az életben felébred. Sok mindent megpróbáltam és sok mindent nem értem el a próbálkozásaimmal. 

 Már nem érdekelt többé, mi lesz a jövőben. Már csak bosszúságot és szomorúságot éreztem. Mást nem. Esténként ugyan Olivia mellett szoktam elaludni egy széken. Másra nem is volt szükségem. Olykor előjöttek a könnyeim s úgy folytak, mintha csak egy kiszáríthatatlan patakból ömlött volna a víz. A szemeimet sokszor annyira kidörzsöltem, hogy a tükörbe nézve vörös vérerek jelentek meg a fehér részen. 

   –  Mindjárt megyek!  – Ordítottam teli torokból s az ajtóhoz indultam. Belenéztem a kis lencsébe és egy nőt láttam az ajtó előtt. Kinyitottam és kíváncsi szemekkel bámulta szőke hajával keretezett arcába.  – Ki maga? 

   –  Sok néven hívtak már, de a legismertebb talán a Lilith – harag öntött el. A véremben száguldott olyan gyorsan, hogy elképzelni sem lehetett volna. Azok a napok jutottak eszembe, amikor hittem abban, hogy ez a nő nekem csak jót akar, de aztán rájöttem, csakis rossz sül ki belőle, ha ezzel a nővel maradok.

   –  Mit keresel te itt?! 

   –  Szeretnék beszélni veled egy kényes témáról!

   –  Ez esetben... – intettem a fejemmel, hogy jöjjön be. Hiába való lett volna ellent mondani neki, hiszen amit akar azt úgyis eléri. Hosszas hallgatás után úgy döntöttem iszok valamit. Egy poharat vettem elő és öntöttem bele egy kis whiskyt. – Kérsz valamit? 

   –  Nem köszönöm. Nézd, Samuel!  – Belekezdett mondandójába. – Tettem, amit tettem, de azt tudnod kell, hogy a lány nagy bajban van. Nem ő keveredett bele. Csak bele született...

   –  Mégis mibe született bele?!

   –  Azt még nem árulhatom el, de vigyáznod kell rá. Talán még jobban, mint azelőtt. – Ha másban nem is értettem egyet ezzel a nővel, ebben biztosan megfogadhattam a tanácsát. 

   –  Pont azt teszem. Vigyáztam rá máskor is. Senkit nem érdekelt a lány. Most mi ez az egész? 

   –  Vadásznak a lányra, Samuel. És miután felébred Olivia már nagyobb veszélyben lesz. Feltűnő jelenség ő hidd el, könnyen megtalálják majd. 

 A hallottak arra késztettek, hogy véget vessek ennek az egésznek, de mozdulni sem bírtam. Mégis micsoda ez a lány? Mi van benne, ami olyan különleges? 

   –  Ki akarja elkapni a lányt? 

   –  Te is ismered, de a lényeg az, hogy hamarosan felébred majd a kicsike és akkor törődésre lesz szüksége. Többet nem mondhatok és csak pár percre maradhattam. Mennem kell, mielőtt még rájönnének, hol vagyok. 

   –  Ki jönne rá, hol vagy? Mindig is el tudtál vegyülni...

   –  Az régen volt. Most változtak az idők. – Először láttam rajta, hogy fél.  – Ha valami baja esik a lánynak, az egész világnak vége. Vigyázz rá! 

 Nem szólt semmit csak kisétált az ajtómon és több kérdést hagyott maga után, mint amennyit megtudtam. Ha valóban kell valakinek Olivia, én minden erőmmel azon leszek, hogy elrejtsem őt. 

 Mi lesz a lány sorsa? Mi vár még rá? Mi ez az egész? - Milliónyi kérdés vetődött fel bennem, amikre nem tudtam választ adni. Vajmi kevés volt az az egész, amit Lilith elmondott, de be kellett érnem vele. Nehezteltem rá és minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy bármit is elhiggyek abból, amit mond. Nem akartam hinni neki, de nem tudtam mit csinálni. Egy ideje nagy forgolódás van a démonok körében s ez már nagyon régen fordult már elő. Vajon képes leszek megvédeni a lányt mindentől és mindenkitől?