2. könyv - 2. fejezet: Felismerés

"A halálod egy szó, amit mások fognak kimondani." - Paolo Santarcangeli

Az új fejezet új veszélyeket is tartalmaz. Olyan dolgokat, amik eddig még nem voltak jelen. Egy kis újdonság lesz, amiben többet megtudhatunk Oliviáról és hogy mi is ő pontosan. Hogy értem ezt? Ez majd kiderül a későbbiekben! ;) Egy kis érdekesség: A blog címe is utal valamire!

Jó olvasgatást kívánok, jó szórakozást: Katherine.

U.I.: Ha van kedvetek szavazzatok, mennyire tetszett az új rész! (:

Olivia Shelley 

2011. Július 31. - Vasárnap 

Valahol New York és Detroit között

 Detroit az Amerikai Egyesült Államok 11. legnagyobb városa hiszen több, mint 700 000 ember lakja. Ahogy hallottam jelentős kikötő- és iparváros volt és az elektronikus zene fellegvára. Nem véletlenül választotta tehát Samuel ezt a várost. Miközben én tiltakoztam a költözködés ellen, ő megingathatatlanul kiállt amellett, hogy menekülnünk kell. Én ezt nem voltam minden szó nélkül hajlandó eltűrni. 

  –  Nem akarok elfutni minden kis veszély elől! Eddigi életemre is a menekülés volt jellemző, most nem akarom, hogy megint az legyen a vége! Fordulj vissza! Most! – Pöfékeltem.

  –  Nem fordulunk vissza. Nekem számít az életed! 

  –  Még hogy számít? Akkor mért menekülünk? Mért futunk el minden apró veszély elől? Mért nem élhetek végre újra nyugodtan, mint régen, mikor még Múria fénykorát élte? – Kérdeztem könnybe lábadt szemmel. 

  –  Azért, mert azoknak az időknek vége! És nem egy apró kis veszély fenyeget téged hercegnő! Értsd már meg, hogy a te életed mindennél fontosabb! – Szabályosan ordítozott velem. Nem esett jól, de nem tudtam közbevágni sem, mert már gyorsan folytatta is. – Múriának már amúgy is vége. Már senki sem ismeri azt a helyet, csak legendák szólnak az alvó királykisasszonyról! 

 Szavai bántón találtak célba. Könnyeimnek szabad utat engedtem és kitört rajtam az eddig történtek. Amit elrejtettem mélyen legbelül (az árulás, a szerelmem elvesztése, Múria elvesztése s hogy a szüleimet és az alattvalóimat talán soha többé nem láthatom), most elhatalmasodott rajtam. Úgy zokogtam, mint még soha. A könnycseppek már a ruhámat áztatták az államon, a nyakamon lefolyva. Samuel észrevehette, mit mondott, mert reménytelenül próbált megvigasztalni - sikertelenül. 

 Hozzám szólni vagy nem akart vagy nem tudott. Kettő közül nem tudtam dönteni. Idegesen szorította azt a kerek valamit, amivel az autót irányította, kormányozta vigyázva arra, hogy semminek ne menjen neki. Óvni próbálta egészségünk. 

  –  Vigyázz!!!!! – Kiáltottam, amikor a könnytől áztatta szememből sikerült egy pillanatra feleszmélnem. Egy férfi állt meg az autónk előtt pár méterre. Rosszat sejtetőn meredt ránk sötét felsőjéből keresztül. 

  –  Maradj a kocsiban! – Hallom Samuel parancsát, de olyan, mintha nem érteném meg a szavait. Némán bólintva jelzem, hogy nem mozdulok. 

 Ő kiszáll az autóból és a férfihez sétál. Mintha egy vadat próbálna elejteni, de valami okból kifolyólag tudom, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Először csak beszélgetnek. Nem tudok kivenni semmit sem, mert túl messze van tőlem és mert halkan beszélnek, de egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy mind a ketten köröznek és várják a megfelelő pillanatot a támadásra. 

 Az idegen akcióba lendül. Kitér jobbra és próbálja a földre taszítani Samuel-t, ami elsőre nem sikerül neki. Eközben a védelmezőm elkapja az egyik kezét és hátra csavarja - vagy legalábbis próbálkozik vele, de a támadó túl gyors ahhoz, hogy rendesen meg tudja fogni a kezét. 

 Belefájdul a szemem abba a gyors mozgásba, amit ők ketten művelnek. Keresem az övet kikapcsoló gombot, de időbe telik mire megtalálom. A fejem sajog egy ismeretlen hang hatására. Nem sejtem mi lehet. Nem tudom, hogyan űzzem ki a fejemből. Küzdök, hogy halkabb legyen. Küzdök azért, hogy végre megszűnjön a fejfájdítóan hangos hang. Láthatóan minél tovább küzdök, annál tovább tart.
 A hang eközben egy ősi dallamot dúdol. Nem értem, miről szól. Nem értem, mit jelent. Sőt, még egyetlen értelmes szót sem tudok kivenni az egészből. Annyit viszont biztosan tudok, hogy nem fog egyhamar megszűnni. 

 Hamarosan a hangok és a képek, a szagok újra eljutnak a tudatomig. Mindent élesebben érzékelek a sötétség ellenére. Minden olyan lassúnak tűnik. A szívverésem is hallom, ha koncentrálok. Fejemet fogva egyenesedek ki az ülésben. Mély levegőt veszek és kinyitom az ajtót - nem tudom hogyan. Óvatosan leteszem a lábam az útra és elindulok a két alak felé. Samuel-t éppen a földhöz préselik. Nem nézhetem tétlenül. 

 Megfogom a fekete ruhás alakot és hátrarepítem az út két oldalán lévő fákhoz. Az alak az egyik fának csapódva a földre esik. Érzem ahogy a levegőt kapkodja. Tudom, hogy azért teszi, hogy levegőt juttasson tüdejébe. Ez engem nem érdekel. Odasietek elé és letérdelek. Jobb kezem kinyújtom a nyakához és óvatosan közrefogom. 

  –  Ki vagy és mit akarsz tőlünk? – Hangom fenyegetően csattan a kietlen úton. 

  –  Egy senki vagyok. Érted küldtek...

  –  Ki küldött? – Kiáltok s látom, hogy a levegő fehéren csillog miközben beszélek. Szünetet tartok és folytatom. – Mondd el vagy... 

 Ekkor egy szokatlan dolog történik. A férfi szemei kidülledten merednek a semmibe miközben nyögései szép lassan elhalnak az éjszakában. A férfi nyöszörgéseit még hallani lehet, de már érzem, hogy nem sok benne az élet. Tudom, hogy ezt nem én csinálom. Tudom, hogy nem én vagyok az, aki ezt teszi vele. 

 Hátrálok az ijedtségtől. A szemem viszket s a kezeim remegnek. A fájdalom újra visszatér a fejembe. Megint egy ismeretlen nyelven beszél, amit lassan megértek. Azt suttogja, hogy ne féljek. Hogy fogadjam el a sorsom. Hogy törődjek bele. Hogy én egy királynő vagyok. Felelős vagyok az alattvalóimért. 

 A hang egyre gyorsabban beszél, amit már nem értek. A fülem sípol és a hasamban egyre növekedik a félelem. Samuel óvatosan becipel a kocsiba és amint megpillantom a szemeimet eszembe jut az az este, mikor először láttam őt. Mikor a szemei sötét színekben pompáztak. Mikor nem volt semmi fehérség sem a szemeiben. Elkapva a pillantásom a tükörből ülök az ülésen és a hasam markolgatva próbálom elűzni a kínt, ami csak nem akar megszűnni. 

 Nem értem, mi történik. Nem értem, mért velem történik. Nem értem, mért üldöznek, hogy mért kellek nekik. 

 Emlékek cikáznak a fejemben. Olyanok, amik nem a sajátjaim. Különböző bálokat mutatnak, amik egy régi kort ábrázolnak. Egy jóval a születésem előttiét. A főszerepben én vagyok egy bordó, díszes, hosszú szoknyában. A kezemben egy pohár vörös bornak tűnő ital, de mikor belekóstolok nem bor ízét érzem. Ez a vér íze. Csakis az lehet. 

* * *

 A rémálmok elmúltával és a fájdalom csillapodásával végre tudok arra koncentrálni környezetemre is. Már világos van és mi egy hosszú, véget nem érő útszakaszon száguldozunk több kocsival egyetemben. Hangosabban hallok, élesebben látok, érzékszerveim, reflexeim javultak és nem tudom, mi okozta ezt a változást. 

  –  Jobban vagy Olivia? – Samuel ismerős hangja kiszakít képzelgésemből. 

  –  Köszönöm, már jobban. Nem tudom, mit történt velem... – elhallgattam és számba vettem az eseményeket. 

  –  Nagyon megijesztettél, ugye tudod! – Dühöm visszatért a nemrég lefolytatott vitánk miatt. Haragosan nézek rá és ebből tudja, hogy mi jár a fejemben. – Tudom, mire gondolsz, de nem fogok veled újra vitatkozni. Felejtsük el az egészet, rendben? 

  –  Maradjunk abban, hogy kezdek felejteni, oké? – Bólint és közben az utat fürkészi. 

 Az út hátralévő részét csöndesen töltjük. Nem beszélünk, de nem is szükséges. Megértjük egymást. Tudjuk, hogy most együtt kell maradnunk, ez a legjobb módja az életben maradásnak. Nem akarjuk tovább rontani a helyzetet. 

 Hajamat babrálom és a kérdések, újdonságok egyre jobban elárasztják az elmémet. Gondolatok tömkelege árasztja el az agyamat és egyik percről a másikra kezd minden egyértelmű lenni. Kezdem elfogadni a helyzetet és talán még új dolgokra is rájövök. Olyanokra, amikre még én sem gondoltam. Olyanokra, amik akár az életembe is kerülnek, ebben biztos vagyok. 

  –  Tudom, ki elől menekülünk! 

 A felismerés forró lávaként kúszik át testemen. Minden egyes négyzetcentijét végigjárja ezzel felolvasztva a bőröm. Az elmém egy olyan magyarázat után kutat, amit soha nem fog megtalálni. Soha nem fog rájönni a megoldásra és soha nem fogja hagyni, hogy akár egy percig is nyugalomban.