3. fejezet - Ne légy naiv!

 Sziasztok, kedveseim! Meghoztam az ígért részt. Most is két szemszögből írtam le az eseményeket, több szemszögből szerettem volna megismertetni a történéseket. Talán ez a leghosszabb rész is eddig. Remélem az új rész tetszeni fog nektek! Sok-sok puszi és jó olvasást kívánok: Katherine. 

Olivia Shelley

1511. július 29. - Vasárnap

 Nem aludtam szinte semmit. Folyton azon járt az agyam, hogy mért jött el a varázsló, no meg azon, miért nem tudtam kiverni őt a fejemből. Lehet, nem is szeretném kiverni a fejemből.

 Sokat hallgattam régebben, ahogy a szolgák beszélgetnek. Sokat álmodoztam arról, hogy milyen is lehet az olyan szerelem, ami másoknak megadatott. Az olyan szerelem, ahol nincsenek kötöttségek. Ahol nem kell megfelelni az elvárásoknak, ahol szabadon hallgathatunk a szívünkre. Vajon, ha William és én egyszerű jobbágyok lennénk, akkor is szeretnénk egymást? 

 Az ágyban folyton csak hánykolódok. Nem tudok aludni. A gondolataim megint az estén járnak. Sehogy sem tudom összeegyeztetni azt az embert, aki a templomban volt azzal, akit nem is olyan régen láttam. És a seb a nyakán valahonnan ismerős. De vajon honnan? 

  –  Mi a baj? Mi bánt kedvesem? – Egy öregasszony hangja zavart meg. Felugrottam az ágyból ijedtemben. 

  –  Kicsoda maga? – Érdeklődtem. 

  –  Mondhatnám, hogy a tündérkeresztanyád, de úgysem hinnéd el. – Igaza volt. Egy szavát sem hittem el neki. – Szeretnék egy ajándékot adni neked, kedvesem! 

  –  Az ajándékokból már elegem van! Nem fogadhatom el, az utóbbi is elég rosszul sült el! 

  –  Ó, ennek örülni fogsz hidd el! – A sötétben csak az asszony körvonalait tudtam kivenni. – Tudom, hogy rád és az egész birodalomra átkot szórtak. Tudok mindent, ezért is szeretném neked ezt odaadni. – Felemelte a kezét, hogy egy gyűrűt adjon át. 

  –  Mi ez? – Kérdeztem és megpróbáltam kivenni, milyen is lehet. 

  –  Ez kedvesem a gyógyír mindenre. Miután felébredsz, nem emlékezel semmire sem majd. Éppen ezért kell felhúznod a gyűrűt. – Mondja és egy percet még várt, mialatt én teljesen ledöbbentem. 

  –  Honnan tud maga ilyeneket? 

  –  Szívem, ez téged ne aggasszon! Éppen elég az, hogy tudok róla. A miérteket pedig ne akard tudni csak tedd meg ezt a kedvemért! – Azzal sarkon fordult és kislisszolt az ajtón, ami a szobámba vezetett. 

 Ezután a találka után már nem tudtam mit higgyek és kinek higgyek. Az apám titkolózott előttem és mindenféle szövetségeket kötött olyanokkal, akik kihasználták őt és csakis azért, mert szeretett volna nagyobb hatalmat. Nem gondolta, hogy ez akár vissza is üthet egy nap.

 A szobámban fel-alá járkáltam. Nem tudtam kiverni mindazt, ami ezalatt a pár nap alatt történt velem. Tudtam, hogy meg kell emésztenem azt, ami történt. Azonban tudtam, hogyha beletörődök mindabba, ami megváltoztatta az életem, akkor talán feladom a harcot. Tudtam, hogy az átkot senki sem törheti meg csakis egy személy és azt is tudtam, hogy hosszú időbe telhet, míg újra éled a birodalom. Az ajánlatot pedig eszemben sem volt és eszemben sincs elfogadni. 

 Egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben, azonban erre még várni kellett. 

 A nap már lassan kezdte megvilágítani a szobám. Halovány fények bukkantak fel, amik megvilágították a gyűrűt. Döntésre jutottam. Az öregasszony minden bizonnyal igazat mondott. Ha tényleg nem fogok emlékezni semmire, akkor lenne még valami, amit megtehetek. Amit megígérhetek és amit mindenképpen meg fogok tenni. Az ujjamra húztam a gyűrűt, a nyakláncot, ami nem olyan régóta van a birtokomban, a nyakamba akasztottam és felöltőztem. Nem fogom tétlenül nézni ezt az egészet! 

 Első utam a szakácsokhoz vezetett. Kértem tőlük egy kiadós reggelit, olyant, amit csak kivételes alkalmakkor szoktak készíteni. Kértem, hogy terítsenek meg a legnagyobb teremben, ami a palotában van. Úgy gondoltam, most mindenki megérdemli, hogy ha mást nem is, az esküvőt azért megünnepeljük. 

  –  Mi ez az egész, Olivia? - kérdezte az apám. 

  –  Csak szeretném a legjobbat kihozni a helyzetből! 

 Senki nem értette, mit csinálok, de mindenki segített. Már mindenhol megfordultam és szinte az egész udvarral beszéltem a mai napról. A reggeli az még csak a kezdet. 

William Johnson

1511. július 29. - Vasárnap

 A kora reggeli levegő sosem volt túl kellemes. Az egyetlen szerencsém, hogy magamra kaptam a bundámat, ami jó melegen tart. 

 Az esküvőre gondolok és Oliviára, ahogyan megjelent a kápolnában és ahogy rám nézett. Annyira szép volt és annyira ártatlan. Nem sejthette, hogy csak azért vettem el, hogy az apám büszke legyen rám. Talán később meg is szerethettem volna, de nem vagyok ebben annyira biztos. Persze jó választás volt az esküvő, de ha tudtam volna, mi lesz utána, akkor inkább kimaradok az egészből. 

 A lovam, Jewel már rég óta velem van. Olyanok vagyunk, mint két jó barát. Közel állunk egymáshoz, de most mintha csak elviselne magán. Nem érzem azt az egyensúlyt, amit eddig. Eléggé megrémiszt vele, de nem érek rá hosszasan foglalkozni ezzel, mert megérkeztem az úti célomhoz. Leszállok Jewel-ről és egyenesen az ajtóhoz baktatok, ami kész csoda, hogy egyben van. Bekopogok, de senki sem nyit ajtót, ezért úgy döntök bemegyek, hátha nem hallottak meg. 

  –  Van itt valaki? – Kérdezem, de nem érkezik válasz. 

 Körbenézek a kis helységben, de nem látok semmi különöset benne. Olyan, mintha senki nem lakna benne. Teljesen kihalt. Az ablakokon jön be a hideg és a fabútorok is elég rossz állapotban vannak. A figyelmem nem az apró kis részletek kötik le, hanem az a hatalmas polc, ami a szobát uralja. Mintha nem fogott volna rajta az idő vasfoga. Odasétálnék, de ebben a percben kivágódik az ajtó és belép rajta a varázsló. 

  –  Mit keres ön itt? – Kérdezi. 

  –  Magát kerestem. Lenne egy kérésem. – mondtam. Egymás szemébe néztünk hosszasan, mire válasz is érkezett.

  –  Nincs itt semmi keresnivalója. Kérem, távozzon! 

  –  Szeretném, ha levenné rólam az átkot! – Kértem, de mintha meg sem hallotta volna. Elment mellettem és az asztalra rakta a táskáját. A kabátját a fogasra akasztotta. 

  –  Mit tudna ajánlani érte? – Kérdezte. 

  –  Amit csak szeretne! – Az utolsó mondatom, mintha hatott volna rá. Pár perc múlva már minden figyelmét rám szentelte. Egy kis borozgatás közben megbeszéltük a részleteket. 

  –  Azt el kell mondanom, hogy minden varázslatnak ára van. Talán képtelen megfizetni azt, amit én kérek!

  –  Biztosan van valami, amit szeretne megkapni! Én segíthetek ezen. 

  –  Nos, valami tényleg lenne, amit szeretnék. 

 Örültem, hogy végre megegyeztünk az árban és abban, hogy soha többé nem láthatom majd Oliviát. Nem esett nehezemre otthagyni. Igazából még meg is sajnáltam szerencsétlen lányt. Ezek után biztosan magába fordul, de idővel majdcsak megbékél.

Olivia Shelley

1511. július 29. - Vasárnap

 Az esti vacsorára minden készen állt, már csak a vendégeket vártuk, akik jelen esetben a királyság lakói voltak. Én még lázasan készülődtem, mikor az első vendég megérkezett. A hajamat Jasmin gyönyörűen összefonta, a jobb vállamra lógott. Apró virágok voltak beletűzve. Lélegzetelállító volt. Egy praktikus, ugyanakkor szép ruhát választottam. Vörös színű volt, fűzős és karcsúsított. 

  –  Jasmin, szeretnék megköszönni mindent! Nagyon sokat köszönhetek neked és szeretném, ha ezt elfogadnád tőlem! – Az egyik ékszerem nyújtottam oda neki. Virágok voltak rajta, szép volt ugyan, de úgy gondoltam, neki jobban áll és szerettem volna valami emléket adni neki. 

  –  Hercegnő, nem fogadhatom el! 

  –  Dehogynem! Csak kérlek fogadd el, szeretném ezt egy olyan személynek adni, akit szeretek és maximálisan megbízok benne. 

 Ezzel már nem ellenkezett. Szerintem tetszett is neki. 

 Mikor elkészültem már javában beszélgettek, iszogattak és ismerkedtek. Amikor megjelentem az ajtóban, minden szem rám szegeződött. Mindenki engem nézett és várta, amit mondani szeretnék. Kiegyenesedve odasétáltam apám mellé és nem húztam tovább. Belevágtam a mondandómba. 

  –  Egész életemben köztetek nőttem fel. Ti neveltetek és ti adtatok reményt, amikor kellett. Ti támogattatok és kiálltatok mellettem. A köszönöm szó nem lenne ideillő. Nem tartom helyénvalónak. Mindenki tudja már, mi történt. Hát hogyne tudnátok?! – Megköszörültem a torkomat és folytattam. – Most mégis meg szeretném köszönni azt a sok törődést, amit nekem adtatok! Tudom, ez most elég rosszkor jött. Előbb is kellett volna, de akkor nem értettem, mit jelent a család szó. Nem csupán a vér szerinti családot jelenti. Azokat a személyeket is jelenti, akit életünk alatt megismerünk és megszeretünk. Akiket feltétel nélkül szeretünk. Akikért hajlandóak vagyunk bármit megtenni! És én hajlandó vagyok a legvégsőkig elmenni! Megígérem, minden erőmmel küzdök! Mellettetek küzdök és értetek habár még nem tudom, hogyan, de rá fogok jönni, hogyan álljak ki magamért és értetek! 

 Amíg beszéltem megszűnt tér és idő. Megszűntek az emberi korlátok s megszűnt az átok is. Nem éreztem úgy, mintha idő szűkében lennénk. Talán éppen előttünk állt az egész élet. Az idő, mialatt a beszédemet elmondtam, nem telt bele vagy tíz percbe, de annál több embert lelkesített fel. 

 Öröm volt látni, ahogy az egész terem egy emberként ujjong. Ahogy a nevemet kiáltották, erőt vett rajtam a megkönnyebbülés. Immár tudtam, hogy a nép, akiket apám is próbált megvédeni, mellettem áll és ha jól látom, még apám szívét is sikerült meglágyítanom. Úgy nézett rám, mint még soha. Csodálattal. Szeretettel. Mindent megtenne értem és én is ő érte. Most értettem meg, hogy az életben nem csak "én" vagyok, hanem "mi".