2. fejezet - Szökj meg velem hercegnő!

 Meg hoztam a 2. fejezetet is! A rész végén van egy kis meglepetés is! ;) 

Köszönöm a feliratkozókat és a látogatóknak is köszönök mindent! Nagyon-nagyon köszönöm ezt a 2 nap alatti több, mint 300 látogatást! :) 

Következő rész csak holnap lesz fent! :)

Olivia Shelley

1511. július 28-29. - Szombat / Vasárnap

 A kertben sokáig időztem. Sétáltam olykor, leültem egy padra, vagy a kis tavacskánál időztem. Csúszós volt kicsit a víz mellett és a ruhám is sáros lett alul, de nem érdekelt. Nem annyira, amennyire kellett volna. Az apám biztosan rosszalló megjegyzéseket fűzne ehhez, ha minden a régi kerékvágásban menne. De nem ment minden úgy, mint akkor. 

 Nehéz az ilyen dolgot megemészteni, főképp akkor, amikor már tudod, mindennek vége. Amikor már csak három napod maradt, mit csinálnál? Mi az, amit mindenképpen megtennél, akár az életed árán is? Én nem tudtam eldönteni, mit tennék - vagy mit teszek. 

 Dúltam-fúltam magamban. Nem tudtam, hogy a hajamat tépjem, avagy a ruhámat szakítsam szét. Az ujjaim ökölbe szorultak, a körmeim a tenyerembe mélyedtek és apró kis félholdakat hagytak maguk után. Nem zavart, hogy fáj csak érezzek valami mást is, mint a keserűség. 

 Könnyeim lecsorogtak az államon. A szemem kezdett kiszáradni, de még sírtam. A könnyektől és saját hüppögésemtől alig vettem észre, hogy valaki a vállamat fogja. Először azt hittem, Will az. Sajnos nagyobbat tévedni sem lehetett volna. 

 Mikor megfordultam az egész világ darabjaira hullott. A düh felerősödött bennem és már a mellkasomat szorította. Ujjaim annyira összeszorítottam, hogy már a tenyeremből vér fakadt. Csak bámultam az idegenre, mert közelebbről nézve ismerősnek tűnt az arca és a nyaka alján lévő horzsolás, de bármennyire is törtem a fejem, nem jöttem rá, honnan ismerős. 

  –  Mit keres itt? Hát nem tette tönkre az életemet? Az egész királyság életét? – Ráemeltem tekintetemet. Szürkés-zöld szemeimmel ölni is képes voltam jelen helyzetben. 

   –  Csak csodálni szerettem volna szépségét – bókolt, de tőle nem fogadtam jószívűen. 

  –  Ha ön mondja, biztosan úgy is van! - Csupa kételkedés volt a hangom. 

 Rettentő hosszúnak tűnő percek után a varázsló, azaz Samuel törte meg a csendet. Hangja lágy volt s talán még megnyugtatónak is lehetett volna nevezni, ha más helyzetben lennénk. 

  –  Azért jöttem, hogy egy alkut ajánljak önnek! – Két hajtincs az arcába lógott miközben beszélt. 

  –  Nem érdekel, mit akar mondani! Kérem menjen el! – Elfordultam és az eget kezdtem vizsgálni. Idő közben besötétedett és az este most még gyönyörűbb volt, mint máskor. Fel nem fogható szépsége. 

  –  Ez az ajánlat biztosan érdekelni fogja önt hercegnő, hiszen önről lenne szó. - Tekintetét a hátamon éreztem. – Ha velem jön most, az átok nem fogja önt elérni. 

  –  Ezt hogy érti? – Olyan hirtelen fordultam meg, hogy akár a vízbe is eshettem volna, de szerencsémre volt ott valaki, aki elkapott.

 Először az érintése csak undort váltott ki belőlem, de miután kettőnk között megváltozott a levegő, nem tudtam eldönteni, hogy valóban undorodom-e tőle vagy pedig furcsán vonzódom hozzá. Ez az érzés zavarba hozott és azt hiszem, még el is pirulhattam mivel a "megmentőm" arcán apró mosoly jelent meg, amit a lehető leggyorsabban le akartam onnan törölni. 

  –  Köszönöm, hogy megmentett, de úgy érzem, már ideje lenne bemennem – hadartam. 

  –  Várjon hercegnő! – Megfogta a kezem és maga felé fordított. – Ezt önnek akartam még adni. Nagyon szép és épp önhöz illő darab! – Egy nyaklánc lapult a kezében. Egyik pillanatban még előttem állt majd megkerült és a nyakamba akasztotta az ékszert. – Igazán jól áll! 

 A lánc szürke színű volt, de a közepén lévő medál közepén egy keretbe foglalt zöld kő állt. Amikor a hold fénye megvilágította, teljesen lenyűgözött. 

  –  Ezt nem fogadhatom el! 

  –  De igen! Szeretném, ha az öné lenne! – mondta, majd visszaigazította a hajamat. – Örültem a találkozásnak, hercegnő! – Meghajolt előttem és mielőtt távozott volna, megfogta a kezem és megcsókolta. 

 Volt ebben az alakban valami, ami mélyen legbelül lenyűgözött s megbabonázott. Nem tudtam volna megmondani, mi az a valami, de sejtettem, hogy Samuel célja a lenyűgözésem volt és az, hogy fogadjam el az ajánlatát. 

Samuel Perry 

1511. július 29. - Vasárnap

 Miután elbúcsúztam a hercegnőtől, azon kezdtem gondolkodni, mért adtam oda azt a nyakláncot neki. Tudtam, hogy jó kezekben lesz, mert éreztem, mit érez a lánccal kapcsolatban, tudtam, hogy lenyűgözi őt, tetszik neki. Ezzel nem is volt gond. A probléma csak az volt, hogy azt a tárgyat egy olyan személytől kaptam, aki szeretett engem tiszta szívéből annak ellenére is, hogy mit tettem vele. 

 Szomorúsággal töltöttek el az emlékek, ugyanakkor tudtam, hogy jó döntést hoztam. Néztem még egy kicsit a lányt, mit csinál. Tényleg érdekelt mi lesz majd vele. Hajlandó is lettem volna levenni az átkot, de nem akarta. Őszintén meglepett a döntése. Kevesen vannak ilyenek. 

 Hallgattam az erdőt. Tudtam, hogy az élet, ami benne zajlik egyesek számára végzetes is lehet. Tudtam, miféle lények lakják, de nekem nem árthatnak. Ugyan már! Mi az ami árthat nekem? Van olyan egyáltalán? 

 A kezemet összedörzsöltem, mintha fáznék pedig egyáltalán nem érzetem a hideget. Ez csak megszokás. A kabátom összefogtam magamon és eldöntöttem, egy ideig nem fogok erre a helyre gondolni miután átkot bocsájtottam a királyságra. Felesleges lett volna ezen tépelődnöm.